Oldal kiválasztása

LTE fotóalbum | Cseh László

“A sport jóra vitt bennünket!”

A legidősebb sportember, aki meg tudja velünk osztani emlékeit, Cseh László, beszélgetésünkben Laci bácsi, aki 1922. október 27. napján született Lakiteleken. Általános iskoláit szülőfalujában végezte, az ipari- és kereskedelmi iskolát pedig Kecskeméten járta ki. A csapatban jobbösszekötőt játszott, többször volt gólkirály; híresek voltak “csuka-fejesei”. A vele történt beszélgetést foglalják össze a következő gondolatok.

Volt idő, amikor öt Cseh fivér rúgta a labdát a lakiteleki csapatban. A ma is használatos pálya avatásán; ahogyan ő mondta szentelésén is mind ott voltak. “Jönnek a Csehek!” – mondták többen tréfásan, akkor és máskor is. Mihály is belső csatár, Ferenc balszélső, Lajos kapus, Sándor balhátvéd volt.

A régiek közül ott él emlékezetében az alapító Kozma Gyula, aki mint mondja az első bőrlabdát hozta a faluba, és kezdetben edzősködött is;  a legszorosabb barátság azonban Tassy Pálhoz fűzte, akivel már kisgyerek koruktól kezdve együtt rúgták a rongylabdát a házuk végében álló, akkor még üres területen. Rajtuk kívül szívesen emlékszik Hankóvszky Istvánra, Ormándi Imrére, és ahogy mondja “a tanítókra” Harcos István csapatkapitányra és Lévay Lászlóra, valamint annak sógorára dr. Szentendrey Mihályra, aki gyakran vendégelte meg a csapatot. Mint kiváló társakat, idősebb Nyúl Tóth Béla kapust, Puskás Béla jobb “halfot” és idősebb Sütő Imre bal “halfot” sem felejti említeni. És akkor előkerül egy régi fénykép. Emlékezete szerint közvetlenül a második világháború előtti időkből. Néhányaknál gondolkodik egy keveset, de végül is összeáll a csapat.

LTE fotóalbum | Cseh László

Állósor balról jobbra:
Kiss Mihály, Cseh Lajos, Cseh László, Polyák Ferenc (Szentkirályról),
Polyák Sándor, idős Sütő László, ifjú Hankóvszky István, Patkós József,
Tarcsay György, Saal József és aki a labdán ül, ifjú Tassy Pál.

 

A csapatnak sokáig nem volt öltözője. Korábban például az egyik alapító Lévay Tóth József is nyújtott “menedéket,”amikor pedig a pálya a mai helyére került, egy jó ideig a Kléber-kocsma raktár helyisége volt az öltöző.

A mai pálya eredeti talaja egyébként nagyon laza és egyenetlen volt, ezért jó mélyen “felfordították”. Így alulra került a laza, felülre a kötöttebb agyagos, ami viszont eső után ugyancsak sarasodásra alkalmas talajt eredményezett. Szinte mindent maguk végeztek a játékosok. A felszántott pályát például kézi vontatású betonhengerrel simították, ami nem volt egy könnyű feladat. Ebben az időben ültették az első nyárfákat is a pálya köré.

A korábbi emlékezők az első lakiteleki labdarúgó pálya helyét a kisréten emlegetik. Amikor Laci bácsi játszott, előbb a katolikus templom mellett volt. “Mivel elvonta a hívek figyelmét; úgy mondták, hogy a plébánia közbenjárására került a mai gyógyszertár helyére” -emlékszik vissza Laci bácsi. Innen kis időre ismét a kisrétre telepítették, ezt követően pedig a református templom mellett kapott helyet. Később kapta jelenlegi helyét.

Miből élt akkor egy sportegyesület? Elsősorban a sportolók áldozatvállalásából, az egymás iránti tisztelet, az összefogás erejéből. “Szinte testvérként tisztelték egymást akkor a játékosok!” Szüreti bálokat, színjátszó előadásokat szerveztek, ezek bevétele jelentette a fő anyagi forrásokat. Az események az abban az időben kulturális missziót is betöltő Hankóvszky-féle szállodában zajlottak, ahol például mozi is működött. Volt olyan amatőr előadás, amelyet a nagy sikerre tekintettel meg kellett ismételni is.

Visszatérve Laci bácsira, meglepetéssel hallgattam, amikor arról mesélt, hogy volt amikor egyszerre két csapatban játszott. A másik éppen a szomszédvár, Tiszaalpár együttese volt. Egy időben ott dolgozott. Nagyon becsülték egymást a kollégáival, a focit is mindannyian szerették; és a kérlelésnek az lett az eredménye, hogy egyszer-egyszer az alpári csapatba is beállt. Az aktív labdarúgást 33 évesen fejezte be egy akkor már lakiteleki munkahelyén őt ért annyira méltatlan sérelem miatt, hogy még ma is mélyen érintik azok az emlékei. A szavai is elakadnak amikor az ötvenes években vele történteket emlegeti. Egész életében keményen dolgozott vágóhídon, húsboltban. Még sokan emlékezhetnek rá, hogy mit megtett, mennyit tevékenykedett vevőiért. Ha az idő engedi, ma is kint van a szabadban, a kertjében lévő szőlő és gyümölcsös ad elfoglaltságot neki. “Az idő elmegy mindenki felett”- mondja. Pedig nem is látszik rajta igazán a kora. Én minden esetre nagyon örültem, hogy beszélgethettem vele.

Megszakítás